Amikor úgy érzed, hogy minden rendben, magasan szállsz, el is felejted, hogy volt rossz is. Sőt az igazat megvallva, nem is akarsz emlékezni. Mert most jó, most gondtalan vagy végre, ha csak egy kis ideig is. Persze ekkor azt érzed, h nem csak egy kis ideig fog tartani, hanem sokáig, hiszen olyan magasan vagy. Tiszta szívből nevetsz, barátok vesznek körül, és egyébként is süt a nap, mi rossz történhetne. Szeretnéd habzsolni az örömöket, még, még, még…mondja a szíved, lelked, elméd, és amennyit csak tudsz semmire sem gondolva magadba tömsz. Azt gondolod, még van időd. Van időd sütkérezni, és aztán ráérsz a komoly dolgokkal foglalkozni, azzal, hogy hogyan tehetnéd tartóssá ezt. Próbálsz mások felé fordulni, barátkozni, ami nagyon egyszerűnek tűnik ilyenkor. Egy kósza mosoly, egy kedves szó, és máris van egy új ismerősöd, akivel aztán kicsattanóan jól érzed magad, és nem is érted, hogy hogyan lehettél annyira lent. Megfogadod magadban, hogy ápolni fogod az újonnan kialakult kapcsolatokat, szervezel egy baráti társaságot, kirándulni, társasjátékozni fogtok együtt. Együtt sírtok, nevettek majd…
Aztán persze a lufi kipukkad, és zuhansz. Elkopnak mellőled az új ismerősök, mert nekik nem tudsz/akarsz/mersz beszélni a benned lévő sötétségről. Mert szégyenled, mert nem az ő dolguk, mert félsz, h így nem vállalnák fel a további kapcsolatot veled. Ezért ahelyett, h mélyítenéd a kapcsolataidat, inkább lazítod azokat. Így úgy érzed nem számíthatsz rájuk, mert nem ismernek igazán. Nem akarod rájuk borítani a fél életed így inkább azt választod, hogy távol maradsz lelkileg tőlük és felveszed az álarcod. Ha rosszul vagy nem találkozol velük, nem keresed őket. Ha jól vagy mosolyodsz rájuk, velük nevetsz, igyekszel szórakoztató, megértő, rendes, jó hallgatóság, segítőkész lenni. De közben belül nem az igazi, nem igaz, mert sosem tudhatják meg valójában mit érzel.
Amikor középiskolában utolsó éves voltam, volt egy évfolyamtársam, aki érettségi előtt 2 héttel öngyilkos lett. Bevett egy marok nyugtatót és beült a garázsban járó motorú autóba. Senki sem tudta miért tette. Pedig kedves, szép lány volt, voltak barátai, hobbija, élete, talán tervei is. A temetésén rengetegen voltak…és akkor az elhangzott az a mondat, ami mindmáig a fülembe cseng: Ennyi ember közül miért nem volt csak egy, aki segíteni tudott volna neki, akitől segítséget tudott volna kérni?
Sokszor elgondolkozok, hogy mennyire ismerjük a másikat. Észrevesszük-e ha tényleg nyomja valami a lelkét, és álarcot visel? Vagy elmegyünk mellette, mert annyira lekötnek a saját problémáink? és mi a helyzet velünk? Vannak körülöttünk olyan emberek, akik tudják mi zajlik bennünk? vagy folyton álarcot viselünk és csak akkor figyelnek fel arra, hogy baj van, amikor már késő? Hagyjuk, h segítsenek? Merünk segítséget kérni vagy inkább önző módon a könnyebb kiutat választjuk, hogy megszűnjön minden fájdalom? Meddig tudod elviselni a fájdalmat?
HOL A KIÚT?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: